12. fejezet - Alan Carr és a bájos sztori

- Mi van anyával? - kérdeztem élesen. Mikor nem válaszolt, ideges lettem - Apa válaszolj! Mi történt anyával? - kérdeztem nyomatékosan.
- Minden kezdődik újra drágám, Minden! - zokogta a telefonba. MINDEN!

- Nem! - kaptam a szám elé a kezem. Kattogott az agyam, persze, hogyne kattogott volna. Abszolút képbe voltam a Mindennel kapcsolatban - Hogy engedhetted ezt? - szorítottam eszelősen a fülemhez a kis időre félretartott készüléket.
- Megint az én hibám? Én csak ... - kezdte, majd elhalt a hangja. Idegesen járkáltam fel-alá, majd amikor feleszméltem, hogy lassan a földszinten kötök ki, ha lyukat járok a padlóra, inkább kinyitottam az ajtót és reflexből lesiettem a lépcsőn. Nem érdekelt, hogy Liam a nevem kiabálta és az se, hogy Harry éppen egy szőke lányt (?) terelgetett be a bejárati ajtón. Csak apára figyeltem és folytattam a járkálást immár a nappaliban - Azt hittem minden rendben és hogy nem fog megismétlődni soha, de tévedtem.

- De én ezt nem értem. Az utolsó találkozásunkkor az orvosa azt mondta, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, ha rendszeresen jár az elbeszélgetésekre és a kórházba - magyaráztam apának, vagyis inkább magamnak. És ahogy elhagyta a számat a mondat egyből beugrott.
- Nem - suttogtam megsemmisülten - Nem is volt egyszer sem a kórházban, igazam van?
- Nem, a jelentései szerint nem.
- Ezt nem hiszem el! - dühös voltam. Dühös voltam apára, mert figyelhetett volna jobban rá. Dühös voltam magamra, cserbenhagytam Őt a legnehezebb időszakában és dühös voltam az életre, amiért ilyen sorsot szánt nekünk, nekem, a családomnak. 
- Ez a te hibád is! - szólt bele a telefonba egy hosszabb csend után. Ahogy tudatosult benne, mit is mondott, egy olyan lehetőséget kerestem, amiben kiadhatom haragom és dühöm. És puff. A legközelebb a fal volt, amibe egy jókorát belevertem a puszta öklömmel. Auu.
- Ez meg mi volt? Spens jól vagy? Mi történt? - bombáztak kérdések sorával. Nyolc - Harry eltűnt az ismeretlen vendégével - kérdő, aggódó szempár jártatta tekintetét köztem, a kezem és a fal között. Egyből következtetéseket vontak le és a mimikájuk alapján már javában gyártották az elméleteiket.
- Jól vagyok. Minden oké! - szorítottam ökölbe a sajgó kezem, majd hátat fordítva nekik újra a fülemhez emeltem a készüléket.
- Hol van most? - kérdeztem apát.
- Nyugodtan alszik, nem tudja, hogy lebukott - őszintén tudni akarjátok, hogy éreztem magam? Minden kicseszett kém, akinek a saját anyának a sötét titkait kell kinyomoznia, majd titokban tartania, közben pedig átkozottul felőrli a dolog. Na szép...
- Holnap reggel odamegyek. El kell neki mondanunk! - figyelmeztettem apát, ami annyit jelentett, hogy készüljön fel a legrosszabbra.
- Tagadni fogja, ugye tudod? - elcsukló hangja észhez térített, de tartanom kellett magam, nem egyedül voltam a nappaliban. A fiúk kényelmesen helyet foglaltak a nappaliba és diszkréten hallgatózni kezdtek.
- Persze, hogy tagadni fogja, hiszen függő - értettem egyet vele, majd egy "Holnap találkozunk" után bontottam a vonalat.


- Függő? Kicsoda? - kérdezte Zayn. Lazán elengedtem a fülem mellett kérdését és kisétáltam a konyhába. Könyörgöm, csak ne sírjam el magam! Nem! Erős vagyok.
- Mi folyik itt Spencer? - faggatott tovább Liam. Az emberi természetből adódóan a kíváncsiság egy lát fontosságú éltetőnk, mely mindig velünk van, kísér, támogat és néha akadályoz. De képzeljük a kíváncsiságunktól szenvedők helyébe magunkat. Ugye már nem is olyan jó dolog ez?!
- Nem akarok róla beszélni, oké? - kaptam fel egy kristálypoharat, majd remegő kézzel a csaphoz léptem és megnyitottam azt. Néha-néha hozzáütődött a pohár a fémhez, ezzel egy ritmus féleséget létrehozva, de ahelyett, hogy élveztem volna a vidám hangulatot harácsoló "dobolást", most inkább idegesen elzártam a csapot és megpróbáltam a remegés magamba fojtani.
- Tudjuk Spens, kemény vagy és mindent egyedül próbálsz megoldani, de mi itt vagyunk! Tizenhét éves vagy, lazíts egy kicsit és próbálj meg úgy élni, ahogy a többi fiatal - fogta meg a vállam Liam, maga felé fordított és innen már nem volt visszaút, a könnycseppek úgy folytak végig az állaimig, mint akik már ezer évig fogságban éltek és most meglátták a fényt. A fényt, ami jelenesetemben lerombolta a szívem köré épült sziklafalat, amely áthatolt a lelkemig és ami rávilágított arra, hogy nem vagyok egyedül - Sírj csak! - simította meg a hátam Liam, mikor már a nyakába borulva zokogtam. Megalázónak éreztem a helyzetet? Nos, visszagondolva nem mondanám annak. Egy olyan lány vagyok, aki a megélt majd' tizennyolc évében csecsemőkorától eltekintve csak egyetlenegy alkalommal sírt. Egyszer csak is egyszer, de akkor megesküdöttem, hogy soha többé. Ennek lassan két éve, két éve nem sírtam és két éve annak, hogy kiderült, az anyám alkoholfüggő.

Hogy mit érhetünk függőségén és mikortól beszélhetünk alkoholizmusról, még az orvos se tudta megmondani pontosan. Másfél évig jártunk orvostól orvosig, viselkedésterapeutához, önsegítő csoportokhoz, de anya hajthatatlan volt. A legkisebb probléma megoldását rendszerint a pohár fenekén kereste -persze sikertelenül- és egyre csak lejjebb csúszott a lejtőn. Mi pedig tehetetlenül álltunk a dolgok árnyékában, hiszen nem tehettünk semmit és ezt az orvosok is nyíltan megmondták: "Amíg ő nem hajlandó alávetni magát a kezeléseknek és nem hisz a gyógyulásában, addig a leszokás esélye egyenlő a nullával!"  És hogy mi hozta meg a nagy fordulópontot anya életében? Nos, az én voltam. Jobban mondva, az hogy bejelentettem, jelentkezek az FBI különleges ügyosztályához. Mintha fejbe vágták volna, olyan gyorsan és hirtelen tisztult ki az agya és tette le az üveget végleg... vagyis csak mi hittük azt, hogy végleg. 


- Biztos képes vagy rá? - szorította meg a kezem biztatóan Harry. 
- Persze, csak ne tegyenek rám több púdert mert megfulladok! - sikoltottam fel, amikor a sminkes csaj megint egy pamaccsal közelített felém. A srácok csak egy jóízűt nevettek és nem is foglalkoztak azzal, hogy én próbálok menekülni a szempillaspirálok serege ellen. Hát mit mondjak, nem vagyok hozzászokva. 
- Mindjárt kezdünk - kiáltott be az ajtón egy szerkesztő, majd tovább is viharzott. Megkértem mindenkit, hogy kicsit hagyjon magamra, össze kell szednem magam. A tükörből egy kicsit túlsminkelt lány nézett vissza rám, messze magam mögött hagyva a természetes megjelenésemmel. Több vakolat volt rajtam, mint egész életem során, de most ez legyen a legkisebb gondom. Elmondjam mit láttam még? Egy kialvatlan szempárt, egy menthetetlenül lefelé konyuló ajkat és egy lelkiekben összetört lányt, akinek most egy hatalmas vigyort kell varázsolnia az arcára, hogy Alan Carr-ról még a gatyáját is lemosolyogja.
- Üdvözlök mindenkit ezen a gyönyörű szép napon! - kezdte meg vidáman a műsort Alan, majd hirtelen a füléhez kapott, és kijavította magát - Ja, hogy esik?! Akkor ezt jól elszúrtam - mosolygott magán, majd hatalmas tapsvihar közepette folytatta mondandóját - Vagy talán nem is tévedtem! Hisz még egy esős napot is feldobhat az a tudat, hogy Anglia öt legszexibb pasija itt van valahol a stúdióban és egy gyönyörű hölgyet is hoztak magukkal - fütyülés, taps és sikoltozás tört ki a stúdióban és mindenki türelmetlen volt.
Egy monitor előtt álltunk, ahol a műsorvezető vidáman csacsogott az időjárásról, majd a banda sikeréről és még Isten tudja miről, amikor végre már elkiabálta magát:
- Üdvözöljétek a One Directiont és Spencer Morrist! - ugrált izgatottan és a közönséggel skandálta a banda nevét. Huh, még egy rajongó! Sorban mentünk le a legendás lépcsőfokokon, én Harry és Niall között lépdeltem. Niall keze merő véletlenségből, ugyanis biztos az volt(?) a derekamra vándorolt és óvatosan, mintha lökni, de ugyanakkor védeni próbálna, egy ideig ott is maradt. 
- Helló fiúk! - ölelte meg őket Alan, majd engem is bevett a sorba és kaptam egy hatalmas mackós ölelést. Sorban leültünk és megdöbbenve figyeltem, hogy a közönség még mindig állva tapsol. Mosolyra húzódott a szám, és ez alatt a műsor alatt nem akartam mást, csak elfelejteni, hogy ki vagyok és honnan jöttem. És hát el is kellett, hisz nem mondhattam, hogy "Hello, én vagyok az az FBI-os, aki megpróbálja megmenteni a kedvenceitek életét és akinek mellesleg alkoholista az anyja"
- Mond Harry, még mindig buknak a lányok a göndör hajra? - kezdett csevegni Alan. A fiúk könnyen felvették a műsorvezető által görgetett fonalat, de nekem beletelt egy időbe.
- Nos, azt hiszem - mosolygott kacéran a közönség soraira nézett, lazán megborzolta fürjeit, mire újabb sikítások töltötték be a teret.
- Ez abszolút igent jelent! - röhögött fel Zayn. Aztán telt az idő ők sztorizgattak, a közönség rendszerint minden megmozdulásuk után sikoltott és kiabált, én pedig néha-néha felnevettem, olykor halkan, de volt amikor hangosabban.

- Nos, Spencer - fordult hozzám hatalmas vigyorral Alan, én pedig körülbelül ugyanakkorával vigyorogtam vissza rá, de valójában lélegzetvisszafojtva vártam kérdését, észrevételét, beszólását vagy bármijét - Azt hiszem te vagy a legnagyobb rejtély a directionerek számára, mertugye sokan mondják, hogy ők bármit képesek kideríteni, ha a kedvenceikről van szó, kivéve téged, nem tudják ki vagy, hogy kerültél a fiúk közelében és egyáltalán milyen szerepet szántak neked az életükből - tette keresztbe a lábát és várakozással telve kulcsolta össze ujjait a térdén. Fészkelődtem egy kicsit, majd nagy levegő és...
- Ez egy egyszerű véletlen volt - nevettem fel természetességet sugallva és tovább folytattam a srácokkal és George hadnaggyal jól kitervelt és átbeszélt sztorit, miszerint Louis régi ismerőse vagyok, és véletlenül pont abba az utcába költöztem be, ahol a banda közös lakása van, majd egy nap összefutottunk a közeli kisboltba, felismertük egymást és a többi jött magától.
- Ez igazán bájos - mondta elismerően Alan.
- Szerintem is - mosolyogtam, habár nem a sztori bájossága miatt, hanem inkább a hihetetlensége okából. 
- Szóval te és Louis?! - vonogatta a szemöldökét, mire minden nőnemű lényből kitört a csalódott sóhajtás.
- Ó, nem! - szólalt meg hirtelen Niall. Louis, Alan, a banda többi tagja és én is kérdőn kaptam felé a fejem. Ez meg mit csinál?
- Ajjaj, úgy látom valaki féltékeny! - kacsintott felé Alan, majd elnézést kért és bejelentette, hogy reklám következik és persze a szokásos duma: "Nehogy elkapcsoljanak, azonnal jövünk vissza!"