11. rész - nem vagyok jó neked!

- Nyugalom uraim! - csitítgatta őket Carlos. A fiúk abbahagyták a kiabálást, vádaskodást és a megvető pillantásaikat elkapták rólam. A maffia főnök felé pillantottak - Én lennék a legelső ember, aki megtudja, ha Spencer kisasszony átállna a sötét oldalra, de sajnos ez nem így van. Kíváncsian várom látogatásuk okát. Foglaljanak helyet! - az egész raktár sóhajoktól zengett. A megkönnyebbülés sóhajaitól. Feszültek voltunk és már nem igazán vagyok biztos abban, hogy jól cselekedtem, amikor kitaláltam ezt a -valljuk be- eléggé merész tervet. Dobjuk őket egyből a mély vízbe! Nem is őket kellett volna beledobnom, hanem Claudiát, persze ha néha előbukkanna egy kis kiképzésre máris könnyebb dolgom lenne. Se híre, se hamva.
- Mikor állt le? - kérdeztem egyszerűen. Salinas meglepetten nézett rám aztán a fiúkra és olyan kacagásban tört ki, ami a csontomig hatolt. Éreztem, ahogy a gonosz kacaj leér a lábujjamig, majd vissza fel a fejembe, ahol újra és újra felharsant.
- 20 éves voltam, amikor leálltam a drogokról - válaszolt.
- Jézus Mária - emelte az ég felé tekintetét Louis.
- Jól kezdődik! - nézett Liam Zaynre.
- Az oké, hogy maguk elcsevegnek, hogy milyen volt anno 1960-ban de ehhez mi miért kellünk? - állt fel Harry indulatosan. Az idegeik kikészültek, az én hibámból, de sajnos ezt csak így lehetett megoldani. Nem volt más választásom. Magamat is bajba sodortam, ugyanis ha megtudja a hadnagy mit csináltam, akkor nem hiszem, hogy tárt karokkal fogad majd az irodájában. Eljátszottam már pár esélyemet, és ha ezek után nem kapok újat, akkor iskolai végzettség és munka nélkül fogok utcára kerülni. Hisz az egyetem is elúszott és nagyon úgy tűnik, hogy a munkám is éppen most húzza fel a horgonyt, én pedig ott állok a kikötőben egy fehér zsebkendővel a kezemben és integetek, mert nem tehetek mást.
- Hé kölyök, 1960? Azért nem vagyok én olyan öreg! - kérte ki magának felsőbb rendű hangon Salinas. Olyan gyorsan történt minden. Salinas hirtelen felállt, matatott valami után, aztán a beszűrődő fény megcsillant a kezében egy fémen. Nem tudtam mi az, de egyből felugrottam.
- Harry ülj le! - kiabáltam neki, majd elindultam felé, közben Salinast figyeltem fél szemmel.
- Nem, ezek után még hallgassak rád? - röhögte el magát a fiú. A fény újra csillant, de ezúttal láttam a fémet, egy fegyver volt.
- Harry ülj már le! - kiabáltam torkom szakadtából. Mikor láttam nem mozdul, rávetettem magam és akkor bumm...
Sikolyok, újabb lövések és egy ismerős, szinte a bőr alá ivódó kacaj hallatszott.
- Spencer te vérzel! Vérzel! - eszmélt fel először Niall.
- Mi? - támaszkodtam fel. Lassan felálltam teljesen és amikor meggyőződtem róla, hogy tűzszünet van, felsegítettem az általam leterített Harryt is - A francba Carlos, meglőttél! - vettem szemügyre a vér forrását. Óvatosan megvizsgáltam a karom, majd a férfihoz fordultam - Szerencséd, hogy a golyó nincs bennem, különben laposra vernélek - fenyegettem meg.
- Nyugi, csak valószínűleg mélyebben súrolt a kelleténél - vette oda, miközben tovább tisztítgatta a pisztolyt. Egy igen cifra káromkodás közepette mértem fel a helyzet súlyosságát. A kezem elég rendesen vérzett, de kétlem, hogy vérveszteségben fogok meghalni.
- Megdobnál egy tűvel és egy kevéske cérnával? - fordultam Salinas egyik gorilla emberéhez. Koromfekete öltönyt viselt, ugyanolyan színű inggel és nyakkendővel, fő az elegancia címszó alatt. Sötét napszemüvege alatt kérdőn felszökött szemöldöke kérésemre - Igen hozzád beszéltem. Ha már eddig csak itt álltál csinálhatnál már igazán valami hasznosat is - mondtam szemrehányóan és mivel részemről mindent elmondtam, az ő mondandójára pedig egyáltalán nem voltam kíváncsi, visszafordultam és a fiúk sokkos arcára meredtem. Hirtelen egy fehér ruhakendő esett le mellettem, úgy akár egy madár tolla, szép, lassan, szállingózva. Hálásan pillantottam Zayn-re miközben felkaptam a kendőd és erősen a sebemre szorítottam. Noha nem vettem nagy hasznát, hisz ahogy hozzá ért, egyből vér áztatta el, a fehér kendőből piros lett, de azért ismét megköszöntem neki, majd a maffia főnökhöz fordultam.
- Nos,  mivel kis játszhatnékod közben megsebesítettél, ezért az a minimum, hogy őszintén válaszolsz a nem régiben feltett kérdésemre. Mikor álltál le? És ne értelmezd direkt félre a kérdést! - figyelmeztettem. Leültem a már kihűlt székemre, próbáltam lazán tartani a kezem és a férfi reakcióját néztem. Tétovázott, gondolkozott, tervezett - Mondom őszintén Salinas! A túl sok gondolkodás mesét szül, én pedig már régen kinőttem a mesék korszakából - mosolyogtam rá kissé sem kedvesen. Inkább egy olyan Most úgysem menekülhetsz, bármit csinálsz is mosoly volt. Istenem, milyen régóta várom már ezt a pillanatot, amikor ellőhetem felé e mosolyom. Régóta, túl régóta.
- A robbantás .. - kezdte rekedten. Kinyitotta száját, recésen beszívta a levegőt, majd folytatni akarta, amikor Harry közbe szólt.
- Helyben vagyunk. Tényleg, meg sem köszöntem, hogy miattad majdnem ott hagytam a fogam - csapott megjátszva a homlokára Harry, mintha csak most jutott volna valami eget rengető fontosságú dolog az eszébe - Kösz! - sziszegte fogcsikorgatva. Azt hittem felrobban dühében.
- Nem mi voltunk, legalábbis nem én. Az nap felhívott Veronica, a lányom, hogy felkereste az FBI és mindent tud az ügyről.Egy apa számára a lehető legrosszabbakat vágta a fejemhez, a szívem majdnem megszakadt, mert én csak miatta csináltam mindent!
- Akkor ki? Ki robbantgatott? - ráncolta össze homlokát Liam. Mit is mondjak, hogy meglepődtem? Nem, nem lepődtem meg. Már akkor is furcsa volt nekem, hogy nem telefonálnak, semmi életjelet nem adnak, de azért heccből felrobbantanak egy autót egy emberrel. Egyáltalán nem jellemző ez a maffiára. Amikor a hadnagy a lépésekről beszélt nekem elővettem a maffia régi ügyeit. Egész éjjel mappákat lapozgatta, gyilkossági helyszínek gyomorforgató fotóit tanulmányoztam és próbáltam összetenni a képet. Az általuk elvégzett "munkák" lépéseim élesen szemben állt a robbantós eseménnyel. Olyan érzésem volt a tények felállítása után, hogy két különböző eljárási, gyilkolási módszer szerepel előttem az asztalon. Az első a régebbi ügyek és a hívásaim Salinassal a maffa oldalára írandó bűnügyek, de ugyanakkor volt a robbantás ami egy teljesen más személyiség, csapat számlájához számolandó.
- Az most egyenlő mindegy. Amiért idejöttünk az már tudjuk, szóval mehetünk! - csaptam össze a tenyerem. Erős fájdalom nyílalt karomba. Hát persze, én még mindig itt ülök vérző karral, milyen ironikus!
- Tessék! - tolt elém sietősen a gorilla egy nagyobb tűt és egy csomó fekete cérnát. Felvont szemöldökkel fordultam hátra.
- Ennyi ideig tartott? Én majdnem elvérzek maga meg még mielőtt idehozná ezeket, beugrik a McDonald's-ba vagy mi? Az agyam elszáll - kaptam ki idegesen a kezéből - Segítene befűzni a cérnát vagy előtte iszik egy limonádét? - akadtam ki végképp. Hihetetlen, komolyan!
- Mi? Mi a fenét csinálsz? - pattant fel Niall és egyből mellettem termett.
- Összevarrom a kezem - mondtam végre higgadtan, amikor a kezemben tudhattam az eszközöm. Hajrá! Mondogattam magamban. Majd szúr és auuu...


Csak amikor hazaértünk, akkor lettem teljes mértékben nyugodt. A hűtőhöz lépkedtem és jég után kutattam. A kezem a varrat mentén nagyon feldagadt és eszméletlenül lüktetett. Egy üveg borba ütköztem a hűtőajtóban, nem szoktam inni, de ezek után muszáj!
- Valaki bontsa fel - emeltem fel diadalittasan az üveget. Nem akartam a történtekről beszélni ... egyenlőre, hisz valamikor úgyis beszélnünk kell róla, de nem most. Most csak egy kis borra van szükségem. Louis segítőkészen elvette és egy halk pukkanással ki is bontotta. Keresett öt kristálypoharat, mindent megtöltötte a vörös itallal és mindenki kezébe nyomott egyet. Hálásan vettem el tőle a sajátomat és hullafáradtan ültem le a kanapéra Niall és Harry közé.
- Igyunk a higiénia szempontokból abszolúte megbukott önellátó akciómra! - emeltem fel a poharam. Mindenki hangtalanul bólintott, majd a szájához emelte az italt. Csendben ültünk egymás mellett, gondolkoztunk és szerintem vártuk, hogy valaki megszólaljon, de senki se mondott semmit.
- Ezt nem bírom! - pattant fel Niall a kanapéról és olyan erővel rakta le a poharát, hogy a bor fele az üvegasztalon állt meg tócsát formázva. Ez meg mi volt? segélykérő pillantással néztem körbe. Niall felviharzott a szobájába, ezt onnan tudom, hogy a szobájának ajtaja majdnem kitört, amikor becsapta azt. Felszisszentem és én is felálltam. Közel engedtem magamhoz őket, Niallt túlságosan is.

- Niall, jól vagy? - kopogtam be óvatosan, de ugyanakkor erőteljesen, határozottan. Majd amikor a harmadik kopogtatásom után se jött válasz, gondolkodás nélkül benyitottam. A szobában sötét volt, a behúzott függönyöknek köszönhetően, de így is észrevettem az ágy szélén ülő srácot.
- Elegem van, nem bírom tovább! - temette arcát tenyerébe. A szívem szakadt meg.
- Niall, még most jön a neheze - figyelmeztettem. Hisz az addig oké, hogy nem Salinas robbantott és ő teljesen leállt a celebekről, de akkor ki akarja a fiúk halálát?
- Tudom, de ... - emelte fel a fejét. Rám nézett könnyes szemeivel. Késztetést éreztem, hogy odarohanjak és lecsókoljam arcáról a könnyeket, de nem tettem, nem tehettem - Végig néztem, hogy ma meglőttek téged, aztán összevarrtad a sebet, miközben egy valószínűleg elmebeteg férfi velünk szemben ült.
- De hisz itt vagyok, semmi bajom és nézd a kezem is a régi - emeltem fel büszkén - auuu - sziszegtem fájdalmasan.
- Látom - mosolyodott el halványan. Én is elkezdem nevetni, de kissé hangosabban - Beszélnünk kéne rólunk. A csók után gyorsan elszaladtál és nem igazán értem... -fordította komolyra a szót. Nagyot nyeltem, hirtelen úgy éreztem minden levegő kiszökött a tüdőmből. Élesen szívtam be a megmentőmet, a levegőt.
- Niall én nem vagyok jó neked - ráztam meg a fejem.
- Mi? - állt fel felháborodottan, vagyis annak tűnt - Jó vagy nekem, túl jó! - lépett felém párat, de intettem neki. Megállt.
- Két külön világban élünk. Én egy elcseszett nőszemély vagyok! - szólásra nyitotta a száját, de leintettem - Nem tudnék rivaldafényben élni, és ha jól gondolom te sem tudnál azzal együtt élni, hogy bármikor megsérülhetek vagy rosszabb.
- Azt gondolod, hogy most nem aggódok érted? Mert akkor rosszul gondolod! - nézett rám.
- Niall én nem.. nem vagyok jó neked, kérlek értsd meg! Idővel te is rájössz - mondtam végszóképp és kiléptem a szobából. Becsuktam magam mögött és az én lakrészemhez sétáltam. Miután magamra maradtam előtört belőlem a rég elfojtott sír. Fejjel előre estem bele az ágyamon sorakozó párnákba. Zokogtam, úgy, mint még soha életemben.


- Kicsim! - szólt bele apa a telefonba, mikor egy Hello-t belenyögtem.
- Baj van? - töröltem meg a szemem és felültem az ágyamon. Éreztem hangjában a feketeséget, az aggodalmat és a fájdalmat.
- Anyád .. - nyögte ki alig hallhatóan. Az arcomból kiszökött a vér, az ájulás kerülgetett.
- Mi van anyával? - kérdeztem élesen. Mikor nem válaszolt, ideges lettem - Apa válaszolj! Mi történt anyával? - kérdeztem nyomatékosan.
- Minden kezdődik újra drágám, Minden! - zokogta a telefonba. MINDEN!