2. rész

 

- Spencer, mi a baj? - meggyötörten és csalódottan érek haza. Kivagyok. Az enyém a K5-ös ügy. Most örülnöm kéne, de nem tudok. Képtelen vagyok 5 számomra idegesítő sztárral együtt élni, főleg határozatlan ideig. Plusz még sikítozó rajongók hada nehezíteni az így is elviselhetetlen állapotokat. De a hadnagy megmondta, ha maradni akarok, akkor megcsinálom. Még szép, hogy megcsinálom!
- Új küldetés, új akadály - mondom száj húzogatva és leülök a konyha egyik bárszékére. Nos, a családom igen megértő és ezért imádom őket. Anyukám apukám kérésére főállású családanya. Apukám ügyvéd, valószínűleg most is a bíróságon van. Igazából neki köszönhetem, hogy most az FBI-nál vagyok. Anya milliószor vágja a fejéhez, hogyha akkor nem visz magával a munkahelyére, akkor most a normális 17 évesek életét élném. Ez lassan 2 éve történt.
- És ezzel mi a gond? - halványan elmosolyodik és folytatja tovább a főzést.
- Az, hogy a küldetéssel ajándékba jár 5 idegesítő, állandóan ugráló tinisztár - mondom röhögve. Szinte fáj az, ha arra gondolok, hogy őket kell majd napi 24 órában kordában tartanom és megvédenem.
- Jaj kicsim, megtudod csinálni hidd el! - megsimogatja a fejem - Leveled jött az Egyetemről - mondja, majd egy fehér borítékot tol elém. A szívem majd' kiugrik a helyéről. Végig simítok rajta és felveszem. Óvatosan kibontom, közben nagy levegőket veszek. - Olvasd fel! - kérlel anya.
- Miss Morris - olvasom hangosan, majd megállok és mélyet szippantok az életet biztosító gázhalmazból - Örömmel értesítjük, hogy a 2013/2014-es tanévre az Oxford Egyetem Irodalom szakára felvételt nyert! - a mondat végére elhal a hangom. Felnézek anyára. Újon, szinte kibújik a bőréből örömében.
- Nem hiszem el, gratulálok! - ölelget anyu. Tágra nyílt szemekkel bámulok magam elé. Felvettek tényleg felvettek. Nem gondoltam, hiszen magántanulóként sokkal kisebb az esély, arra hogy felvegyenek egy híres egyetemre.
- Anya, én... - a szavam is elakad. Mindig erről álmodtam, de most az FBI a legfontosabb. A kettő együtt nem megy. Döntenem kéne?
- Nézd Spencer, tudom, most boldog vagy a munkakörnyezetedben, de 17 éves fiatal lány vagy. Ha az FBI-nál vagy nincs egy nyugodt pillanatom. Nem szeretnék helyetted dönteni, csak próbálok segíteni. Gondolod át légy szíves! - kérlelve, reménykedve néz rám. Bólintok. Tudtam, előbb-utóbb eljön ez az idő is és most jött el. Választanom kell.

- Morris! Befele most! - az asztalomnál ülök és az éppen kivágódó hadnagy irodájának ajtaja felől jövő irtózatos kiabálást hallgatom. Ijedtemben felpattanok a székemről, mely azzal a lendülettel a szék hátravágódik. Nem törődöm vele, ugyanis fontosabb dolgom van. Lesimítom a szoknyám és elindulok.
- Segíthetek valamiben? - kérdem illedelmesen, amikor belépek az irodába.
- Ez mi? - kérdi idegesen és elém dob egy mappát. Lehajolok és felveszem a földről. Belelapozok és egyből felismerem.
- A felmondásom - közlöm közömbösen. A hadnagy erőteljesen dörgöli az orrnyergét. Igen, beadtam a felmondásom. Nehezen, de döntöttem. Mi alapján? Legfőképp anyuék szemszögéből néztem a dolgokat. Nem könnyű nekik. A lányuk minden egyes nap fegyverekkel van körülvéve, ami valljuk be nem igazán megnyugtató helyzet.
- Azonnali vagy határidőhöz kötött? - hangja kimért és diktatórikus. Kiszúrok a falon egy apró foltot és az bámulom. Nem vagyok képes a szemébe nézni.
- A K5-ös ügy után itt hagyom az FBI-t - ismertetem vele a már tényként kezelt dolgokat. Egyetem és én? Ennél már csak a tinisztárok és én párosítás a jobb!
- Gondolom, ezt kötelességem elfogadni - mutatja fel a dokumentumot. Aprót bólintok. Arca töprengőre vált. Az én szerepem itt véget ért. Megfordulok és visszaülök a helyemre.

- Tudnom kéne róluk valamit? - kérdem fintorogva a hadnagyot. Egy A4-es lapon elterülő képet tartok a kezembe a One Directionről. Nem értem a tinilányokat. Mi van rajtuk, bennük, ami más srácoknak nincs? Értelmetlen az egész.
- Nem kéne, hanem kell! De majd megismered őket - durván kezdi, majd a végére kicsit ellágyul a hangja. Együtt érzően rám néz, amikor már egy hatalmas ház előtt parkolunk Megrázom a fejem, hátha csak álmodom, de nem. Kiszállunk a kocsiból és elindulunk a bejárat felé. Ejha, a fiúcskák jó kis házat énekelgettek össze maguknak. Elképedve nézek körbe. Egy férfi beenged minket. Elismerően nézek fel a magas mennyezetre. A falak orgona lilák, letisztultak és gyönyörűek. A nappaliban fehér kanapék sorakoznak és egy plazma tv. Ide invitálnak be minket. Leülünk és várunk. Várunk, várunk és még mindig várunk. Hát, nem kapkodják el az biztos!