5. rész - a vihar előtti csend

~Írói szemszög~

- Szia anya! - Spencer izgatottan tárcsázta a szülei vezetékes telefonszámát, majd amikor édesanyja Monica hangja megütötte a fülét kissé feszült lett. A szülei nem fogadták olyan jól, hogy a lányuk ki tudja hány sráccal lesz összezárva egy ideig, de az első sokk és kiosztás után próbálták megérteni. Vigasztalta őket az a tény, hogy ez az utolsó ügye és aztán Bye-bye FBI és Hello Oxford!

- Kicsim, valami baj van? Mond, hogy jól vagy! - Monica aggodalmas hangja visszahangzott lánya fülében. A nő fejében egy perc alatt az összes borzalmas baleset lejátszódott, ahogy minden éjszaka, ha a lánya dolgozott. Nyugodt éjszakái nem igen voltak. Spencer remek munkaerőt, ezért minden kerület rendőrsége küzdött azért, hogy esetleg ő legyen az FBI által kiküldött ember, aki segít nekik. 

- Dehogy, semmi bajom. Egyenlőre minden nyugis, csak biztonsági intézkedéseket intéztem ma. - a lány a mai nap teendőit sorolja fel. Édesanyja izgatottan, beleszólás nélkül hallgatja végig lánya áradozását. Mindig is csodálattal hallgatta végig az éppen aktuális küldetés menetét. Igazán sohasem értette, 17 évesen miért érdeklődik valaki az ilyesmik iránt, de elfogadta, muszáj volt neki. Nem akarta elveszíteni a lányát, csak azért mert ő nem szerette azt, amit csinál, inkább elfogadta és most esténként körömét rágva idegeskedik otthon. Nos, lássuk be egyik lehetőség sem jó számára, hiába ő a másodikat választotta.

- Az egyetemről jött egy leveled reggel. Beszkenneltem és mindjárt átküldöm e-mailben. Ki kéne töltened és holnap estig vissza kell küldeni! - az egyetem, ami igen nagy fejtörést okoz főhősnőnk számára. Képes otthagyni a munkáját, a veszélyt és mindent, amit szeret egy olyan dologért és életstílusért, amit mindig is utált és a lehető legtávolabb áll tőle? Képes rá? Egyáltalán akarja ő ezt?

~Spencer szemszöge~

A fránya Egyetem! Ez a kérdőív vagy nem is tudom minek nevezzem, kiakaszt! Mi közük hozzá hány pasim volt és stb.? Ez a magánéletem, semmi köze a tanulmányaimhoz. Na jó, nem vagyok egy nagy kapcsolatszédelgő. Igazán szerelmes se voltam még. Bezzeg a velem egykorú lányok már rég szerelembe estek és egy jó nagyot puffantak utána. Hát kösz, nem kérek belőle. Legalábbis egyenlőre nem.

- Te soha nem alszol? - egy hang szakította félbe elmélkedésemet. Közel álltam hozzá, hogy visszaküldöm az egyetemnek kérdőívet egy Nektek nincs életetek, hogy a másiké annyira érdekel titeket? felirattal, amikor az a bizonyos hang észhez térített.

- Hát 24 órás megfigyelést igényeltek - mondtam nevetve. Huh, az első igazi fogvillantós mosolyom az ittlétem alatt. Mit tudhat ez a srác, hogy egyből mosollyal jutalmazom? Hisz csak egy tök egyszerű dolgot kérdezett.

- Ott a pont, igazad van! - hogy is hívják? Jesszus, tényleg megtanulhatnám a neveket. Gondolkozz Spencer, gondolkozz! ostorozom magam - Niall! - mondja a szőke nevetve, mint aki olvasna a gondolataimban. Vagy csak a rémült arcomból olvasott... minden bizonnyal.

- Persze. Sajnálom, de nem vagyok hozzászokva, hogy meg kell jegyezzem a neveket - mondom kissé zavartan. Értetlenül, magyarázatot váróan néz rám - Tudod, az eddig küldetéseim max. 1 hetesek voltak. Nem volt szükség arra, hogy nevükön szólítsam az embereket.Ez a jobb esett! - magyarázom. 

- És mi a rosszabb? - kérdezi komolyan.

- Nos, a halottakat általában nem zavarja, ha nem tudom a nevüket - mondom nevetve. Majd amikor meglátom elkomorodott arcát, én is komolyra váltok. Oké, nem szereti a FBI-osok humorát. Ezt elcsesztem. Éppen bocsánatra nyitottam a számat, amikor meglepetésemre hangos kacagásban tört ki. Vagy most esett le neki, vagy szimplán átvágott és bűntudatot akart ébreszteni bennem. Ha a második, akkor sikerült is neki. Soha nem éreztem még ilyen rosszul magam, de megérdemeltem.

- Szóval min dolgozol annyira? - érdeklődően lépett közelebb. Becsukta maga után a vendégszobát, ami átmenetileg az én területem, és közelebb jött, egyenesen mellém. A számítógép képernyőjére meredt és hangosan olvasta: Az Oxford Egyetem Irodalom szakára felvételt nyerő diákok adatlapja - Egyetemre mész? - úgy nézett rám, mint aki szellemet lát. 

- Igen, miért olyan hihetetlen? - felhúztam a szemöldököm és követtem a szememmel, ahogy az íróasztal másik oldalán helyet kapó székre leült. Kényelembe helyezte magát, én pedig türel mesen néztem, majd amikor újra rám nézett ismét felhúztam a szemöldököm.

- Már bocs, de nem tudlak elképzelni könyvekkel és egyáltalán semmilyen egyetemes cuccal - végre egy ember. Így már nem csak én gondolom ezt. Alig fél napja ismer a srác és máris hasonlóan vélekedik rólam, mint én magamon. Ez tetszik. Vagyis mit beszélek én? Tetszik? Nem! Vagyis... na ebből se jövök már ki jól - és mi lesz az FBI-jal? Gondolod, hogy bírni fogod egyszerre mindkettőt? Mert szerintem nem! - fején találta a szöget. Nem tudom még ki ez a srác, legalábbis még nem ismerem annyira, de elég jó megfigyelő.

- Ez az utolsó küldetésem, beadtam a felmondásom - mondom szomorúan. Meglepettség szökik arcára. Kinyitja a száját, mondani készül valamit, de intek neki. Vette a lapot, most nem akarok róla beszélni.

- Holnap koncert - feláll, távozni készül, de még figyelmeztet a holnap esedékes eseményre. Bólintok.

- Jó éjt Spencer! - mondja olyan kedves hangon, amilyenen csak tudja. 

- Jó éjt! - mondom és a képernyőre nézek. Bezárom a dokumentumot, majd holnap megcsinálom címszó alatt és felnézek. Niall még mindig ott áll és engem néz. Szeme csillog és furcsa eddig még rejtegetett mosoly húzódik arcán. Észreveszi, hogy nézem, majd egy Bocsi, elbambultammal lerendezi a dolgot és kimegy. Érthető, elég sok sokk érte ma őket.

- Ó te jó ég! - suttogom. Az egyik sportcsarnokba vagyunk valahol London külvárosánál. Nem a csarnok hatalmas mérete lepett meg, hanem a rajongók létszáma. Meg se merem saccolni mennyien lehetnek. A lényeg, hogy sokan és ez nekem pont elég.
- 15 perc múlva kezdünk! - kiabálta el magát egy férfi. Összerezzentem a hangra. A fiúk már a színpad mögött elfoglalták a helyüket ezért én is jobbnak láttam, ha megyek és végzem a munkám. A színpad szélére sétáltam és szinte éreztem a hátamba a késeket. A jelképes késeket, amiket a rajongók féltékenységből dobáltak felém. Nos, ha csak ez a gond, akkor szívesen cserélnék velük. Nem értem őket!
Ahogy a magas emelvény végére értem Pault pillantottam meg lent. Ahogy észrevett egyből a segítségemre sietett és könnyen a vállára kapva lesegített a színpadról. Letett a földre és visszasétált a helyére. Megállt a színpad előtt, pár sikoltozó lánnyal szembe és szinte kővé dermedt. Ellenőriztem a fülembe a fülest. Minden oké. Majd egyszer csak recsegni kezdett a füles.
- És 3..2..1... - hallottam a fülembe a visszaszámlálást. Majd a fények ellepték a csarnokot és 5 alak rajzolódott ki a színpad sötétségében. A rajongók sikoltoztak, kiabáltak és sírtak. Kezdődhet a show!

Semmi rendkivüli nem történt. Pár megfékezett rajongón kivül minden rendben volt.
- Nem tetszik ez nekem! - mondom az állam dörzsölve. A fiùk öltözője elég tágas ahhoz hogy Paulékkal együtt mi is beférjünk.
- Mi? Miért nem tetszett? Szerintem mindent beleadtunk! - mondja döbbenten védekezően Louis. Hopp, még egy név!
- Nem a koncertről beszélek! A maffia nem jelentkezett és még csak életjelet sem adnak magukról. - magyarázom és gondolkozni próbálok.
- Te ismered őket. Szerinted mire készülnek? - nézett rám Liam kérdőn. Remény csillogott a szemében. Reménykedett, hogy valami bíztatót mondok.
- Nagy durranásra készülnek. Egyszer csapnak le, de akkor precíz munkát akarnak végezni. Jelenleg valószínüleg terveznek, megfigyelnek és edzenek! Kérem szépen ezt nevezik vihar előtti csendnek!