Díj

 Az első díjam, amit nagyon szépen köszönök Lili -nek ♥ Váratlanul ért! Nagyon nagyon köszönöm! ♥

1. Írj magadról 11 dolgot!
 1. 12 éve ismerem a legjobb barátnőmet, akivel még soha nem veszekedtem.

 2. 9.-es vagyok Irodalom-történelem szakon.

 3. Londonba szeretnék egyetemre járni.

 4. Imádok olvasni. Képes vagyok 2 nap alatt akár 1500 oldalon is átrágni magam.

 5. Nincs testvérem.

 6. 2 éve festem a hajam.

 7. A magyar mellett 8 évig tanultam románt, 5 éve tanulok angolt és idén kezdtem a franciát.

 8. Utálom a matekot. Sajnos Ő meg én nem igen férünk el egymás mellett...

 9. Ez a 3. blogom.

 10. Utálom visszaolvasni a blogom részeit.

 11. Van egy havanese fajtájú kutyám.

2. Válaszolj 11 kérdésre!
 1. Töröltél már blogot? - Igen, nem is egyet.

 2. Egy rossz szokásod?  - Maximalista vagyok.

 3. Kedvenc film? - Holnapig sorolhatnám, de talán Az Éhezők Viadala fogott meg legjobbat.

 4. Van, hogy legszívesebben abbahagynád a blogolást? - Gondoltam már rá.

 5. Voltál már valamilyen koncerten? - Nem szoktam koncertekre járni.

 6. Jégkrém vs. Fagyi? - fagyi.

 7. Volt már fiúd? - Igen, volt.

 8. Van tesód? - Sajnos nincs.

 9. Szeretsz válaszolni ilyen díjas kérdésekre? - Nagyon... :D

 10. Szerinted miért pont 11 dolgot kell mindenből csinálni itt? - Fogalmam sincs!

 11. Ha a szülinapodon bekopogna hozzád Bridgit Mendler mit csinálnál? - Megköszönném, hogy felköszöntött, majd egy pohár italt nyomnék a kezébe! ;)

3. Írj 11 kérdést!
1. Mióta írsz blogot?

2. Kedvenc együttesed?
3. Mi volt óvodában a jeled?
4. Kedvenc blogod?
5. Mi inspirál az írásban?

6. Legrosszabb tulajdonságot?
7. Kedvenc könyved?

8. Melyik történelmi korban élnél a legszívesebben és miért?
9. Sportolsz valamit? Ha igen, mit?

10. Olvasod a blogom?

11. A következő részed felkerülésének van valami köze az előző rész alatt szereplő hozzászólásoknak? Megszabod a kommenthatárt?

4. Akiknek küldöm (sajnálom de nem nagyon olvasok blogokat):

http://onedirectionforever-dalmii.blogspot.hu/
http://ificouldchooseagain.blogspot.hu

 

6. rész - ismeretlen érzés: A pánik

A koncert után persze hulla fáradtan estem be az ágyba. A kitűnő biztonsági rendszernek köszönhetően Paul hazamehetett, én pedig egy perc vízszintes helyzet után elaludtam. Reggel elég fáradtan ébredtem. Hirtelen fogalmam se volt hol vagyok. A nap sugarai próbálták a sötétítő vastag szövetén átvergődni magukat, de csak nem sikerült. Telefoncsörgés... de hol a telefonom?
- Szia anya! - kapom fel a telefonom az ágy alól(?).
- Csalódtam benned! - mondja keserűen. Hogy miről van szó? Én se tudom. - Most hívott az egyetem. Nem küldted vissza a kitöltött papírt! A felvételed visszavonásával fenyegettek. Érted te ezt? - hangosan beszélt, de nem kiabált. Mérges volt, és megértem. A francba is, elfelejtettem kitölteni. Tudtam, hogy ez lesz! Lefoglalt a koncert, a gondolataim és a jövőm. A jövőm amibe valamiért nem érzem úgy, hogy beletartozna az egyetem.
- Anya, én... elfelejtettem - hangom félénk. Csalódott bennem, bennem! Soha nem éreztem ilyen rosszul magam. Ő soha nem kért semmit tőlem. Látva hogy imádom a munkám, féltett, de nem mondta, hogy hagyjak itt mindent. Egy dolgot azonban, ha nem is kért, de szeretett volna, az hogy menjek egyetemre.
- Persze! Elfelejtetted... olyan gyerekesen viselkedsz néha. Csak egyszerűen el kellett volna mondanod, hogy nem akarsz oda menni. Megértettem volna, de így, hogy hazudsz... nem nagyon! Majd, ha képes vagy felnőtt módjára viselkedni és szembenézni a gondjaiddal és másokkal, akkor hívj fel és megbeszéljük! - és a vonal megszakadt. Nem hallottam még így beszélni. Csalódást okoztam, méghozzá nagyon nagyot. Apa.. Vajon Ő is haragszik rám?
Miután összeszedtem magam, már amennyire bírtam, lesétáltam a földszintre. Nem találtam senkit. Üres volt a nappali, a játékszoba, minden. Ajánlom nekik, hogy legyenek itthon, mert ha védelem nélkül hagyták el a házat, nem állok jót magamért.

*Írói szemszög*

Voltatok már olyan helyzetben, hogy választanotok kellett két dolog közt? Nos, Spencer most ilyen helyzetbe pottyant bele. FBI és remek karrier vagy egyetem és a szülei boldogsága?! Mi lehet fontosabb egy hozzá hasonló lánynak? Ezt most egy kicsit lomtárba tesszük, hiszen nagyobb dilemmánk is van. Hol vannak a fiúk? Spencer idegesen jár-kel a házban. Majd amikor rájön, hogy tényleg elmentek remegő kézzel keresi meg a One Direction feliratú mappát. Felcsapja fedelét és a közepére lapoz. A fiúk adatai és elérhetőségei töltik ki a hófehér lapot. Spencer tárcsázza először Niall számát, majd idegesen lecsapja, amikor a fiú telefonja rezegni kezd a konyhapulton. Itthon hagyta és a többiek is. Spencer úgy gondolja, valamit tennie kell, nem ülhet itt.

Vajon hol vannak a fiúk? Elrabolták őket vagy csak egy ártatlan bevásárlásra ruccantak ki? Főhősnőnk fejében minden megfordult már, miközben a kabátját és cipőjét vette fel. Sőt az is, hogyha élve megtalálja őket, akkor ő fogja őket megölni. Hiszen el lett nekik mondva, nem mehetnek kíséret nélkül sehová. Már pedig Paul otthon van ma, és nem velük. Spencer szinte kivágja maga előtt az ajtót.

- Jó reggelt! - Niall szemet vakít fehér mosolyával üdvözli a ledöbbent lányt. Nem tudja még mit kapnak!

- Jó reggelt? - kérdezi ordibálva Spencer. A fiúk ijedtükben hátralépnek párat. - Komolyan azt mondod, jó reggelt? Hol a fészkes fenében voltatok? Már majdnem riadóztattam az FBI egységeit, ti pedig ... - kiabál tovább, majd szeme átsiklik a Tescos bevásárló szatyrokra. - Ti pedig nyugodtan bevásárolgattatok?!

- Hé nyugi! Menjünk be mielőtt még valaki riasztja a rendőrséget csendháborításért - mondja nevetve Louis. Minek következményeképp elég mérges, szúrós pillantásokat kap Spencertől. Mindnyájan besétálnak a nappaliba. A szatyrokat lerakják a konyhapultra és várják Spencer további reakcióit.

- Leülni! - mondja nyugodtabban a lány. - MOST! - kiabál ösztönzőleg.

Leültek és behúzott füllel hallgattak. Niall talán jobban bánja az egészet mint a többiek. Már kicsivel közelebb érezte magukhoz, főleg magához Spencert, de most elszúrták. A lány kiakadt, de még mennyire, ami furcsa számára, hiszen két nap ismeretség után, most hogy azt hitte elrabolták őket, úgy érezte magát mint aki száz halált halt. Ismeretlen érzés és érzelmek. 

*Spencer szemszöge*

 

- Van arról fogalmatok, hogy mit éltem át? - kérdezem ironikusan. Érzem, belül szétrobbanok a dühtől és egy ismeretlen érzés is hatalmába kerített. A pánik kerített hatalmába. Talán két okból is. Ha a maffia sikeresen elvégzi dolgát, vagyis megöli őket, akkor a felmondásom érvénybe lép és mehetek az egyetemre. És... és talán annak a tudata, hogy elveszítem őket... Mi? Miről beszélek én? Hiszen nem is ismerem őket. Az rémített meg, hogy annyi az FBI-os karrieremnek... vagyis gondolom.

- Sajnáljuk, de nem tudtunk itthon, szinte bebörtönözve lenni. Muszáj volt kicsit kimenni és találkozni a rajongókkal meg ilyenek. Nem lett semmi bajunk, látod? - mutatott végig magukon Liam. Vettem négy vagy öt mély levegőt, hogy kissé lenyugodjak. Hiszen a francba is, igaza van Liamnek! A lényeg, hogy minden oké. Ők tovább facsarhatják a lányok szívét, én meg továbbra is itt dolgozhatok.

- Oké, de ennek örömére ma biztonsági órát tartok, vagyis elmondom, hogyha esetleg ide haza támadnának meg, akkor mi a teendő - közlöm velük. Egy apró Hú, ezt megúsztuk ennyivel sóhaj hagyta el szájukat. Csak gondolják, ezt soha nem fogom elfelejteni!

- Mint mondtam, itt is bármikor megtámadhatnak titeket, főleg ha csak mi hatan vagyunk itthon - hadarom gyorsan és újra a mappájukat tartom a kezemben - Nos, a ház alaprajza szerint a könyvespolc mögött egy pánikszoba található - tanulmányozni kezdem a Paultól kapott rajzot. Hatalmas Mi?-k és értetlenség közepette még jobban átnéztem a rajzot, hátha elnéztem valamit, de nem.

- Pontosan itt kell lennie - lépek a hatalmas könyvespolc elé. Szemmel végig nézem őket és valami nem oda illőt keresek. Hátamon érzem a fiúk kérdő és értetlen pillantásait. A polcon DVD-k, CD-k és egy pár újabb könyv kap helyett. Várjunk csak... ez a zöld könyv réginek tűnik, ahogy kiakarom húzni a könyvespolc megmozdul - Bingó! - kiabálom győzedelmes vigyorral. 

- Ezt mi hogy nem vettük észre? - kérdezi ledöbbenve Zayn. Megrántom a vállam és feléjük fordulok.

- Tehát ha valami gyanús alakot vesztem észre a házba, akkor szóltok a többieknek és persze nekem, majd ide elbújtok. Nem hősködünk, Superman most szabadságra megy, neki nem itt a helye! - mondom nyomatékosan. Végig futottam szemmel az arcukon, hogy mit látok, azt hiszem megértették.

- Mi elbújunk és te? - Niall aggodalmas arccal néz rám. Halvány mosoly rajzolódik arcomra. Aggódik értem, tényleg? Hagyjuk már Spencer! Csak udvarias! ordibál velem a belső énem. Talán igaza van!

- Erősítést hívok és addig míg megérkeznek eljátszadozom a behatolóval vagy behatolókkal - mondom komoran. Magamban persze tudom, hogy a maffia nem igen szokta ezt a betörős dolgot csinálni. Ők robbantanak, felgyújtanak és mindent meglepetésszerűen csinálnak, de azért nem árt az óvatosság. Most, hogy ennyire lapítanak, azt hiszem valami újat terveznek, hogy összezavarjanak, legfőképp engem. Ismerem őket, mint a rosszpénzt és ez a csend, nos, ez is egy álca, újítás, ami igen veszélyes.

- Tarthatnánk egy ismerkedős estét - pattan fel Harry a kanapéról, éppen amikor az emeletről baktatok le.

- Hogy mit? - kérdezem röhögve. 

- Nem ismersz minket és mi se téged, szóval itt az alkalom az arra, hogy a másik múltjába, életébe vájkáljunk. - folytatja Louis.

- Nem rossz ötlet - csatlakozik hozzájuk vidáman Niall. Komolyan... ez a srác mindig ilyen jó kedvű? Ha meglátom, rám is rám ragad a lemoshatatlan vigyorom. Bevallom kedvelem őt! De ez munka, csak munkakapcsolat!

- Akkor party! - kiabálta el magát Louis. Jesus, mire vállalkoztam én? Legalább Paul és a 2 srác is itt van, ez megnyugtat...

5. rész - a vihar előtti csend

~Írói szemszög~

- Szia anya! - Spencer izgatottan tárcsázta a szülei vezetékes telefonszámát, majd amikor édesanyja Monica hangja megütötte a fülét kissé feszült lett. A szülei nem fogadták olyan jól, hogy a lányuk ki tudja hány sráccal lesz összezárva egy ideig, de az első sokk és kiosztás után próbálták megérteni. Vigasztalta őket az a tény, hogy ez az utolsó ügye és aztán Bye-bye FBI és Hello Oxford!

- Kicsim, valami baj van? Mond, hogy jól vagy! - Monica aggodalmas hangja visszahangzott lánya fülében. A nő fejében egy perc alatt az összes borzalmas baleset lejátszódott, ahogy minden éjszaka, ha a lánya dolgozott. Nyugodt éjszakái nem igen voltak. Spencer remek munkaerőt, ezért minden kerület rendőrsége küzdött azért, hogy esetleg ő legyen az FBI által kiküldött ember, aki segít nekik. 

- Dehogy, semmi bajom. Egyenlőre minden nyugis, csak biztonsági intézkedéseket intéztem ma. - a lány a mai nap teendőit sorolja fel. Édesanyja izgatottan, beleszólás nélkül hallgatja végig lánya áradozását. Mindig is csodálattal hallgatta végig az éppen aktuális küldetés menetét. Igazán sohasem értette, 17 évesen miért érdeklődik valaki az ilyesmik iránt, de elfogadta, muszáj volt neki. Nem akarta elveszíteni a lányát, csak azért mert ő nem szerette azt, amit csinál, inkább elfogadta és most esténként körömét rágva idegeskedik otthon. Nos, lássuk be egyik lehetőség sem jó számára, hiába ő a másodikat választotta.

- Az egyetemről jött egy leveled reggel. Beszkenneltem és mindjárt átküldöm e-mailben. Ki kéne töltened és holnap estig vissza kell küldeni! - az egyetem, ami igen nagy fejtörést okoz főhősnőnk számára. Képes otthagyni a munkáját, a veszélyt és mindent, amit szeret egy olyan dologért és életstílusért, amit mindig is utált és a lehető legtávolabb áll tőle? Képes rá? Egyáltalán akarja ő ezt?

~Spencer szemszöge~

A fránya Egyetem! Ez a kérdőív vagy nem is tudom minek nevezzem, kiakaszt! Mi közük hozzá hány pasim volt és stb.? Ez a magánéletem, semmi köze a tanulmányaimhoz. Na jó, nem vagyok egy nagy kapcsolatszédelgő. Igazán szerelmes se voltam még. Bezzeg a velem egykorú lányok már rég szerelembe estek és egy jó nagyot puffantak utána. Hát kösz, nem kérek belőle. Legalábbis egyenlőre nem.

- Te soha nem alszol? - egy hang szakította félbe elmélkedésemet. Közel álltam hozzá, hogy visszaküldöm az egyetemnek kérdőívet egy Nektek nincs életetek, hogy a másiké annyira érdekel titeket? felirattal, amikor az a bizonyos hang észhez térített.

- Hát 24 órás megfigyelést igényeltek - mondtam nevetve. Huh, az első igazi fogvillantós mosolyom az ittlétem alatt. Mit tudhat ez a srác, hogy egyből mosollyal jutalmazom? Hisz csak egy tök egyszerű dolgot kérdezett.

- Ott a pont, igazad van! - hogy is hívják? Jesszus, tényleg megtanulhatnám a neveket. Gondolkozz Spencer, gondolkozz! ostorozom magam - Niall! - mondja a szőke nevetve, mint aki olvasna a gondolataimban. Vagy csak a rémült arcomból olvasott... minden bizonnyal.

- Persze. Sajnálom, de nem vagyok hozzászokva, hogy meg kell jegyezzem a neveket - mondom kissé zavartan. Értetlenül, magyarázatot váróan néz rám - Tudod, az eddig küldetéseim max. 1 hetesek voltak. Nem volt szükség arra, hogy nevükön szólítsam az embereket.Ez a jobb esett! - magyarázom. 

- És mi a rosszabb? - kérdezi komolyan.

- Nos, a halottakat általában nem zavarja, ha nem tudom a nevüket - mondom nevetve. Majd amikor meglátom elkomorodott arcát, én is komolyra váltok. Oké, nem szereti a FBI-osok humorát. Ezt elcsesztem. Éppen bocsánatra nyitottam a számat, amikor meglepetésemre hangos kacagásban tört ki. Vagy most esett le neki, vagy szimplán átvágott és bűntudatot akart ébreszteni bennem. Ha a második, akkor sikerült is neki. Soha nem éreztem még ilyen rosszul magam, de megérdemeltem.

- Szóval min dolgozol annyira? - érdeklődően lépett közelebb. Becsukta maga után a vendégszobát, ami átmenetileg az én területem, és közelebb jött, egyenesen mellém. A számítógép képernyőjére meredt és hangosan olvasta: Az Oxford Egyetem Irodalom szakára felvételt nyerő diákok adatlapja - Egyetemre mész? - úgy nézett rám, mint aki szellemet lát. 

- Igen, miért olyan hihetetlen? - felhúztam a szemöldököm és követtem a szememmel, ahogy az íróasztal másik oldalán helyet kapó székre leült. Kényelembe helyezte magát, én pedig türel mesen néztem, majd amikor újra rám nézett ismét felhúztam a szemöldököm.

- Már bocs, de nem tudlak elképzelni könyvekkel és egyáltalán semmilyen egyetemes cuccal - végre egy ember. Így már nem csak én gondolom ezt. Alig fél napja ismer a srác és máris hasonlóan vélekedik rólam, mint én magamon. Ez tetszik. Vagyis mit beszélek én? Tetszik? Nem! Vagyis... na ebből se jövök már ki jól - és mi lesz az FBI-jal? Gondolod, hogy bírni fogod egyszerre mindkettőt? Mert szerintem nem! - fején találta a szöget. Nem tudom még ki ez a srác, legalábbis még nem ismerem annyira, de elég jó megfigyelő.

- Ez az utolsó küldetésem, beadtam a felmondásom - mondom szomorúan. Meglepettség szökik arcára. Kinyitja a száját, mondani készül valamit, de intek neki. Vette a lapot, most nem akarok róla beszélni.

- Holnap koncert - feláll, távozni készül, de még figyelmeztet a holnap esedékes eseményre. Bólintok.

- Jó éjt Spencer! - mondja olyan kedves hangon, amilyenen csak tudja. 

- Jó éjt! - mondom és a képernyőre nézek. Bezárom a dokumentumot, majd holnap megcsinálom címszó alatt és felnézek. Niall még mindig ott áll és engem néz. Szeme csillog és furcsa eddig még rejtegetett mosoly húzódik arcán. Észreveszi, hogy nézem, majd egy Bocsi, elbambultammal lerendezi a dolgot és kimegy. Érthető, elég sok sokk érte ma őket.

- Ó te jó ég! - suttogom. Az egyik sportcsarnokba vagyunk valahol London külvárosánál. Nem a csarnok hatalmas mérete lepett meg, hanem a rajongók létszáma. Meg se merem saccolni mennyien lehetnek. A lényeg, hogy sokan és ez nekem pont elég.
- 15 perc múlva kezdünk! - kiabálta el magát egy férfi. Összerezzentem a hangra. A fiúk már a színpad mögött elfoglalták a helyüket ezért én is jobbnak láttam, ha megyek és végzem a munkám. A színpad szélére sétáltam és szinte éreztem a hátamba a késeket. A jelképes késeket, amiket a rajongók féltékenységből dobáltak felém. Nos, ha csak ez a gond, akkor szívesen cserélnék velük. Nem értem őket!
Ahogy a magas emelvény végére értem Pault pillantottam meg lent. Ahogy észrevett egyből a segítségemre sietett és könnyen a vállára kapva lesegített a színpadról. Letett a földre és visszasétált a helyére. Megállt a színpad előtt, pár sikoltozó lánnyal szembe és szinte kővé dermedt. Ellenőriztem a fülembe a fülest. Minden oké. Majd egyszer csak recsegni kezdett a füles.
- És 3..2..1... - hallottam a fülembe a visszaszámlálást. Majd a fények ellepték a csarnokot és 5 alak rajzolódott ki a színpad sötétségében. A rajongók sikoltoztak, kiabáltak és sírtak. Kezdődhet a show!

Semmi rendkivüli nem történt. Pár megfékezett rajongón kivül minden rendben volt.
- Nem tetszik ez nekem! - mondom az állam dörzsölve. A fiùk öltözője elég tágas ahhoz hogy Paulékkal együtt mi is beférjünk.
- Mi? Miért nem tetszett? Szerintem mindent beleadtunk! - mondja döbbenten védekezően Louis. Hopp, még egy név!
- Nem a koncertről beszélek! A maffia nem jelentkezett és még csak életjelet sem adnak magukról. - magyarázom és gondolkozni próbálok.
- Te ismered őket. Szerinted mire készülnek? - nézett rám Liam kérdőn. Remény csillogott a szemében. Reménykedett, hogy valami bíztatót mondok.
- Nagy durranásra készülnek. Egyszer csapnak le, de akkor precíz munkát akarnak végezni. Jelenleg valószínüleg terveznek, megfigyelnek és edzenek! Kérem szépen ezt nevezik vihar előtti csendnek! 

4. rész - a sztárok élete egy forgatókönyv?

- Kezdek félni! - ismeri be őszintén a göndör. Most simán kigúnyolhatnám, de most abszolút van oka a félelemre.Fura a dolog a félelem. Olykor villámcsapásként ér bennünket és nem is igazán értjük mi az oka, hiszen biztonságban érezzük magunkat. És van az a szituáció, amikor előre beparázunk a végén pedig rájövünk, "nyuszik" vagyunk. Nos, ez a szituáció teljesen hasonlít az első variációra. A srácok valószínűleg csak a tvben látott helyszínelős és különböző krimi filmekből értesültek a maffiáról és az emberiséget félelemben tartó alakokról. Nem is gondolnánk, hogy minden 25 embernek van priusza. Ez a mai világ! Ezért akartam az FBI-hoz kerülni. Miért is használok múltidőt? Akartam? Akarok. Szeretek itt dolgozni, szeretem a veszélyt, szeretem megmenteni mások életét és mindennél jobban szeretem ha rács mögé juttathatok néhány semmirekellőt.
- Nyugalom, Spencer mindenre figyelni fog. Koncertek, dedikálás, konditerem, táncórák, próbák... ő mindenhol ott lesz - biccent felém George hadnagy - sőt egy ártatlan mindennapos kisbolti vásárlásra is elkíséri önöket! - folytatja kis fenyegetőzéssel. Egy szóval engem nem lehet lerázni. - Persze mindehhez az együttműködésük elengedhetetlen - a fiúk összenéznek, majd egyhangúan bólintanak egyet. A hadnagy felém fordul vigyázzba vágja magát és tisztelegni kezd. Az ő munkája itt véget ért. Én is hasonlóképpen cselekszem.
- Mindennap egyoldalas jelentést kérek az asztalomra! Időpontokat, történéseket esetleges gyanús alakok nevét szeretném rajtuk látni! - megértésképp határozottan bólintok egyet. Világos. A kezem megvan kötve, semmi magánakció, semmi terv. Fő a biztonságuk - És mivel Carlos Salinas pontosan tudja, hogy magáé az ügye, ezért nincs szükségünk semmilyen álcára. Beépülés, megfigyelés és rajta ütés. Sok sikert Morris! - egy utolsó tisztelgés után az ajtó felé fordul és elmasíroz. Ó, hogy mennyire imádnám én a katonaságot. Fegyelem, veszély és minden amit szeretek. Na jó, most biztos azt gondoljátok, nincs ki a négy kerekem, de engem az átlagos 17 éves lányokkal ellentétben nem hoz lázba semmilyen pláza, ottalvós party és egyéb csilli-villi, habcsókos izé mizé. Ez az én világom és akinek ez tetszik az elfogad így. Mondjuk, ha ezzel az üggyel végzek, akkor belecsöppenek a számomra ismeretlen világba... az egyetemébe. Hogy fogom én ott érezni magam? Van egy tippem... mint egy jegesmedve az esőerdőben, vagy mint egy fogságban nevelkedett koala a vadonban. Gyomorforgató érzésem van ezzel kapcsolatban.
- Azta! El se hiszem, hogy te tényleg az FBI-nak dolgozol - mondja megdöbbenve a szőke srác. Jó beismerem a nevekkel gondba vagyok. Majd megtanulom, vagy nem...
- Na, amíg ti megkeresitek a leesett állaitokat, addig én megyek és megcsinálom a ház biztonsági rendszerét - mondom egyszerűen és elindulok az ajtó felé - Apropó, van itt valahol egy-két testőr még? Mert egy kis eligazítást tartanék - fordulok vissza az ajtófélfának támaszkodva. Eligazítást én... milyen jó főnöknek lenni!
- Igen, A földszinten egyenesen a folyosó legvégén van egy ajtó. Általában ott van Paul, ő majd szól a fiúknak - mondja segítőkészen Liam. Liam, ez van. Egy név pipa! A többiek elég csöndbe voltak. Őrjöngést vártam, de úgy látom, eléggé elgondolkoztam. Azt sejtem hirtelen zúdult most rájuk minden. Nem elég, hogy világszerte több millió lány sikoltozik a koncertjükön, de most még egy őrült maffiafőnököt is kaptak a nyakukba és én még bónusz vagyok, csakhogy jó legyen az összhang! Nem mintha én olyan bőbeszédű lennék, de azért gondolom megterhelő számukra. Most az egyszer fordult elő, hogy rájövök, a sztárok élete nem csak egy tökéletesen megírt forgatókönyv, mert ha annak is tűnik, akkor is becsúszik néha egy kis baki vagy esetleg egy nagyobb. Nos, ez történt jelen esetben is. Csakhogy a hirtelen becsúszott dolog nagyobb jelentőséggel bír annál, hogy bakinak nevezzük. Mondjuk legyen katasztrófa! Az apokalipszis indul... 1,2,3 és felvétel!

Írói szemszög

Miután Spencer elkönyvelte magában, hogy próbálja a fiúk sztársággal meghintet oldalát kissé félretenni és normális emberként kezelni őket, úgy gondolta ideje megismerkedni a munkatársakkal. Megigazította fegyverét, ugyanis kissé nyomta a csípőjét, majd e oly fontos procedúra elvégzése után lesétált az emeletről. Még mindig lenyűgözve vizsgálja végig a házat. Kívülről is gyönyörű, de belülről maga a megtestesült tökély. Letisztult, egyszerű, de mégis szemet gyönyörködtető látvány. A bútorok és a falak színe egy kifinomult stílusdiktátor keze munkái lehetnek. Az ember azt várná, hogy 5 srác háza ápolatlan és ellehet veszni a kupiban, de itt tökéletes rend van. Ez főhősnőnk figyelmét is felkeltette. Ám most mindennél fontosabbnak tartja a munkát, ezért az utasítok alapján meg is érkezett a "személyzeti" ajtóhoz. Kivette a zsebébe mélyesztett kezeit és bekopogott. Egy férfi "gyere be" féle morgása hallatszott ki. Ezt meghallva Spencer azonnal lenyomta a hideg, fém kilincset és kinyitotta az ajtót. Egy kisebb szoba tárult a szeme elé. 3 igen mogorvának tűnő férfi ült bent. A lány gondolatban már egy újabb "Mit vétettem én, hogy ilyenekkel sújtanak?" elméletet szőtt, amikor a fiatal arca láttán a három férfi elmosolyodott. Spencer is próbált mosolyt varázsolni arcára, sikerült is legalább is reménykedett benne.

- Tényleg nem vicceltek, amikor azt mondták, fiatal vagy - az egyik férfi egyből felállt ülőhelyéről és előrébb lépett. Hangja egyáltalán nem volt gúnyos, ahogy a lány várta. Nem szórakoztatta egyik pasast sem Spencer kora. Inkább elismerően fürkészték a látszólag igen könnyen megsebezhető lányt. Ám a látszat néha csal. FBI ügynökünk több küzdősportban is kiválóan helytáll. A kések dobálása és fegyverek elsütése sem áll messze tőle.
- Spencer Morris, nagyon örvendek! - a lány határozottan nyújtja a kezét egy férfias kézrázásra. Az előtte álló férfi mosolyogva fogadja el.
- Paul Higgins! - mutatkozik be ő is. Spencer persze a másik kettő éppen kihelyezett, csak alkalmi testőrrel is kezet ráz, majd leül közéjük egy megbeszélés, vagy ahogy az FBI hívja: eligazítás erejéig.
- Szükségem lenne a banda fellépéseinek helyszínére, időpontjaira és minden fontosabb információra - közli Spencer miközben egy friss, érintetlen mappát lapoz fel és nagy piros betűkkel felírja, hogy One Direction. Paul átnyújt neki egy igen hosszú listát, melyen a Spencer számára sorsdöntő dátumok állnak. A lány gondosan elrendezi őket és összecsapja a mappát.

Míg a banda biztonságáért felelős emberek próbálnak a dolguknak eleget tenni, addig a banda tagjai az emeleten beszélgetnek.
- Olyan nehéz elhinni, hogy ez velünk történik! - sopánkodik Louis. Úgy látszik a srácok igazán maguk alatt vannak. Amíg Liam és Harry próbálja felrázni Louist a ledöbbenésből, bár ez az egész számukra is rémisztő, addig Niall fejben valahol egészen máshol jár. A szeme előtt csak egyetlen név lebeg: Spencer! Még a fiú sem igazán érti, hogy valójában mit is érez, te tudja, hogy ez a lány más. Más mint a többiek. Határozott, kész bármelyik pillanatban megmenteni mások életét. És ez Niallt nagyon megfogta. Nem szerelmes, hiszen alig 1 órája ismeri, hanem csak szimplán furcsa dolgok kavarognak benne. Például a félelem, és most nem kizárólag a maffia miatt, hanem valamilyen szempontból tart Spencertől. A lány munkája, életstílusa miatt Niall belső énje messziről elkerülné, de valami mégis vonzó számára és Ő ezt felakarja tárni. Megakarja tudni, hogy a kemény páncélszerű külső valójában milyen lányt takar? Ugyebár, a kemény lányok is szerelembe tudnak esni! És hogy Spencer is azok a lányok közé tartozik-e?! Nos, sajnos ezt még ő sem meri magának beismerni!

3. rész - The game started

Egy vérfagyasztó sikítás töri meg a várakozás csendes perceit. Összerezzenek a váratlan történés hatására. A hadnagy felugrik és körül néz a földszinten. Felállok, lábujjhegyeimre helyezem testsúlyom nagy részét és az emeletre vezető lépcső felé indulok.
- Segítség! - segélykiáltás visszhangzik az egész házban. Egyértelműen az emelet felől jött. Automatikus a fegyverem után nyúlok, kiveszem a tartójából és kibiztosítom. Intek a hadnagynak, hogy maradjon lent. Először ellenkezik, de elszántságom láttán megadja magát. Első nap és máris pisztoly van a kezembe. Ezek után úgy néz ki, elég mozgalmas heteim, netán hónapjaim lesznek. Várjunk csak! Öt celebre remélem nem csak engem helyeztek ki. Valahol biztos van egy beépített ember, esetleg egy testőr. A varázsszó, hát persze! Testőr, ez az. Biztos van egy-két izomagyú pasas, aki segít nekem. De hol is vannak? Biztos valahol muffint majszolva úgy gondolják, a kisebbre hagyják a munkát. A kezdők szerencséje, már ha ez szerencse.
Az agyi kapacitásom már kissé megtelt a sok feltételezéssel és kérdéssel, sőt kételyeim is vannak az életemmel kapcsolatba, de most ennek még nem jött el az ideje.
Elindulok felfelé a lépcsőn. Mikor felérek az egyik szobából csörömpölést hallok. Arra veszem az irányt és magamban imádkozok, hogy az első napon ne kelljen senki se megölnöm. Megállok a "Harry" névvel ellátott ajtó előtt. Nem mintha mondana valamit a név. Nos, még a nevüket se tudom. Gratulálok Spencer!
Újabb sikoly az ajtó túloldalán és egy újabb szívroham nálam. Na ebből elég volt! Fegyver kibiztosítva, láb lendít és bumm.
- Meglepetés! - kiabálja öt meglepett srác. Megszeppenve néztem a betört ajtóra. - Harry, azt hiszem az ajtódnak annyi - veregeti meg a szőke a barátja vállát. Ő pedig csak megrázza a fejét és rám mosolyog.
- Ki volt az a barom, aki sikoltozott? - kérdem idegesen. Örülök, hogy jól szórakoztak, de én nem ezért jöttem. Ez komoly dolog!
- Eltennéd a fegyvert? Félek, hogy véletlen elsül - mondja ööö... Harry talán. Igen, ez az!
- EZ - mutatok a fegyverre - nem tud magától elsülni, csak ha meghúzom - mondom nyomatékosan, majd a tartójába csúsztatom a pisztolyt, csakhogy nyugodt legyen a lelkük.
- Uram, tiszta a terem, csak babazsúrt tartanak! - mondom az órának álcázott beépített készülékbe, amivel tudok kommunikálni az FBI bármely emberével.
- De jó! - mondják kórusba. Én csak pislogok rájuk. Két nap, két napot fogok itt kibírni, többet biztos nem!
- Morris! - hallom meg a hátam mögül a hadnagyot. Gyorsan vigyázz állásba vágom magam - Pihenj Morris! - mondja és beljebb merészkedik a szobába, ami ejha... elég kifinomult. Mellém lép és a fiúk felé fordul. Én is így cselekszem és enyhe terpeszben állok meg mellette. Karjaimat összekulcsolom a hátam mögött. A katonaságnál is megállnám a helyem. Sőt, a tervem volt, hogy ha betöltöm a 18-at akkor kihelyeztetem magam Afganisztánba, de ennek befellegzett akkor, amikor beadtam a felmondásom.
- A nevem George Meyer, hadnagyi titulussal rendelkezem - mondja az 5 csodálkozó arcnak - a mellettem álló hölgy Miss Spencer Morris. Ő lesz az FBI által kiválasztott testőrük vagy hívják úgy ahogy akarják - legyint egyet és felém fordul - Morris, a One Direction tagjai sorban: Harry Styles, Louis Tomlinson, Niall Horan, Zayn Malik és végül Liam Payne - mutat végig rajtuk. Mindegyikőjüknél bólintok egyet, nem mintha egy gyors felsorolás után megjegyeznem a nevüket. Mindegyik dob felém egy kedves mosolyt, amelytől valószínűleg lányok milliói ájulnának el. Szerencse, hogy nem tartozok közéjük.
- Én teljesen megbízok az FBI-ban, de biztos, hogy egy ilyen roppant fiatal lány fog minket megvédeni? Hány éves is vagy? - fordul hozzám azt hiszem Liam. Ne kezdjük ezt a "hány éves vagy" dumát!
- 17, bocsáss meg de ez semmilyen összefüggésbe nincs azzal, hogy milyen vagyok a munkámba! - mondom erőltetett vigyorral.
- Morris az egyik legjobb emberünk. Fiatal kora ellenére bármikor rábíznám az életem - mondja a hadnagy. Tátott szájjal bámulom. Persze szokott dicsérni, de hogy rám bízná az életét, nagyobb elismerés mint minden eddigi dicséret.
- Eléggé rosszul állhat akkor az FBI - nevet Louis. Na nevük ezek szerint megy. Lehet én fogom őket kinyírni és nem a maffia!
- Beverjem a képed? - kérdem tőle vigyorogva. "Nem mered" pillantást villant felém. Nem? Felvonom a szemöldököm és felé lépem. Ő hátra lép. Egyértelműen fél!
- Morris! - parancs. Egyből leengedem az öklömet magam mellé és visszaállok a helyemre - Nem a maffiával akarunk összedolgozni!
- Elnézést uram! - bocsánatkérően pillantok felé. Harry éppen kinyitotta a száját, amikor megcsörrent a telefonom. A zsebembe nyúlok és kihúzom onnan, majd felveszem.
-Haló?! - szólok bele.
- Lám-lám Miss Morris, hát újra hallhatom a hangját - ismerős rekedtes hang duruzsol a vonal másik végén.
- Áh, Mr. Carlos Salinas, a legnagyobb örömmel üdvözlöm önt! - mondom gúnyosan. Na, most kezdődik a buli. Carlos Salinas, a maffia feje. 1 éve én juttattam rács mögé, akkor 25 évre Ítélték gyilkosság vádjával. Majd egy szép napos reggel megszökött a Londoni fegyházból és azóta a celebeket próbálja kinyírni. Azt hiszem ez remekül mutat az életrajzában - Miben segíthetek? - kérdem illedelmesen. A hadnagyra pillantok. Már akkor feszülten figyelt, amikor kiejtettem Salinas nevét.
- A kedvessége mindig letaglózott Miss Morris, amennyire az elszántsága és az ereje. Igazán boldog voltam, amikor megtudtam, hogy Ön lesz a cuki fiúk védőszentje. Remek ellenfél maga, de sajnos elárulok egy titkot! Nem nyerhet, most nem! - gonosz nevetés visszhangzott a vonalba. Elfintorodva gondoltam a múltév eseményeire. Nem volt könnyű elkapnom Salinast. 2 törött borda, 1 törött fog, rengeteg horzsolás, lila foltok egy egy golyó a vállamba. Ezeket mind egy embernek köszönhetem, mégpedig Carlos Salinasnak. Nem adtam könnyen magam, de ő se. És a végén nyertem. De vajon most mi lesz?
- Mit akar? - kérdem lényegre törően. Valami spanyol káromkodás hallatszott a vonal másik végéből.
- Később jelentkezem Miss Morris! - és a kapcsolat megszakadt.

- Salinas volt? - kérdezi idegesen a hadnagy. A földet bámulom és közben gondolkozom. Bólintok, majd újra elmerülök az agyam által elrejtett "gondolat zugokba".
- Ki az a Salinas? - kérdezi a szőke Niall. Mind az öten kérdőn néznek rám. Próbálok visszaszállni a földre, de nehezen megy.
- A maffia feje, a főhatalom - mondom elhaló hangon. Hosszú küldetés lesz, érzem.
- És ez mit jelent? Miért hívott? - aggódva néz rám Harry. Nyelek egyet és összeszedem magam.
- Azt jelenti, hogy elkezdődött a játék!

2. rész

 

- Spencer, mi a baj? - meggyötörten és csalódottan érek haza. Kivagyok. Az enyém a K5-ös ügy. Most örülnöm kéne, de nem tudok. Képtelen vagyok 5 számomra idegesítő sztárral együtt élni, főleg határozatlan ideig. Plusz még sikítozó rajongók hada nehezíteni az így is elviselhetetlen állapotokat. De a hadnagy megmondta, ha maradni akarok, akkor megcsinálom. Még szép, hogy megcsinálom!
- Új küldetés, új akadály - mondom száj húzogatva és leülök a konyha egyik bárszékére. Nos, a családom igen megértő és ezért imádom őket. Anyukám apukám kérésére főállású családanya. Apukám ügyvéd, valószínűleg most is a bíróságon van. Igazából neki köszönhetem, hogy most az FBI-nál vagyok. Anya milliószor vágja a fejéhez, hogyha akkor nem visz magával a munkahelyére, akkor most a normális 17 évesek életét élném. Ez lassan 2 éve történt.
- És ezzel mi a gond? - halványan elmosolyodik és folytatja tovább a főzést.
- Az, hogy a küldetéssel ajándékba jár 5 idegesítő, állandóan ugráló tinisztár - mondom röhögve. Szinte fáj az, ha arra gondolok, hogy őket kell majd napi 24 órában kordában tartanom és megvédenem.
- Jaj kicsim, megtudod csinálni hidd el! - megsimogatja a fejem - Leveled jött az Egyetemről - mondja, majd egy fehér borítékot tol elém. A szívem majd' kiugrik a helyéről. Végig simítok rajta és felveszem. Óvatosan kibontom, közben nagy levegőket veszek. - Olvasd fel! - kérlel anya.
- Miss Morris - olvasom hangosan, majd megállok és mélyet szippantok az életet biztosító gázhalmazból - Örömmel értesítjük, hogy a 2013/2014-es tanévre az Oxford Egyetem Irodalom szakára felvételt nyert! - a mondat végére elhal a hangom. Felnézek anyára. Újon, szinte kibújik a bőréből örömében.
- Nem hiszem el, gratulálok! - ölelget anyu. Tágra nyílt szemekkel bámulok magam elé. Felvettek tényleg felvettek. Nem gondoltam, hiszen magántanulóként sokkal kisebb az esély, arra hogy felvegyenek egy híres egyetemre.
- Anya, én... - a szavam is elakad. Mindig erről álmodtam, de most az FBI a legfontosabb. A kettő együtt nem megy. Döntenem kéne?
- Nézd Spencer, tudom, most boldog vagy a munkakörnyezetedben, de 17 éves fiatal lány vagy. Ha az FBI-nál vagy nincs egy nyugodt pillanatom. Nem szeretnék helyetted dönteni, csak próbálok segíteni. Gondolod át légy szíves! - kérlelve, reménykedve néz rám. Bólintok. Tudtam, előbb-utóbb eljön ez az idő is és most jött el. Választanom kell.

- Morris! Befele most! - az asztalomnál ülök és az éppen kivágódó hadnagy irodájának ajtaja felől jövő irtózatos kiabálást hallgatom. Ijedtemben felpattanok a székemről, mely azzal a lendülettel a szék hátravágódik. Nem törődöm vele, ugyanis fontosabb dolgom van. Lesimítom a szoknyám és elindulok.
- Segíthetek valamiben? - kérdem illedelmesen, amikor belépek az irodába.
- Ez mi? - kérdi idegesen és elém dob egy mappát. Lehajolok és felveszem a földről. Belelapozok és egyből felismerem.
- A felmondásom - közlöm közömbösen. A hadnagy erőteljesen dörgöli az orrnyergét. Igen, beadtam a felmondásom. Nehezen, de döntöttem. Mi alapján? Legfőképp anyuék szemszögéből néztem a dolgokat. Nem könnyű nekik. A lányuk minden egyes nap fegyverekkel van körülvéve, ami valljuk be nem igazán megnyugtató helyzet.
- Azonnali vagy határidőhöz kötött? - hangja kimért és diktatórikus. Kiszúrok a falon egy apró foltot és az bámulom. Nem vagyok képes a szemébe nézni.
- A K5-ös ügy után itt hagyom az FBI-t - ismertetem vele a már tényként kezelt dolgokat. Egyetem és én? Ennél már csak a tinisztárok és én párosítás a jobb!
- Gondolom, ezt kötelességem elfogadni - mutatja fel a dokumentumot. Aprót bólintok. Arca töprengőre vált. Az én szerepem itt véget ért. Megfordulok és visszaülök a helyemre.

- Tudnom kéne róluk valamit? - kérdem fintorogva a hadnagyot. Egy A4-es lapon elterülő képet tartok a kezembe a One Directionről. Nem értem a tinilányokat. Mi van rajtuk, bennük, ami más srácoknak nincs? Értelmetlen az egész.
- Nem kéne, hanem kell! De majd megismered őket - durván kezdi, majd a végére kicsit ellágyul a hangja. Együtt érzően rám néz, amikor már egy hatalmas ház előtt parkolunk Megrázom a fejem, hátha csak álmodom, de nem. Kiszállunk a kocsiból és elindulunk a bejárat felé. Ejha, a fiúcskák jó kis házat énekelgettek össze maguknak. Elképedve nézek körbe. Egy férfi beenged minket. Elismerően nézek fel a magas mennyezetre. A falak orgona lilák, letisztultak és gyönyörűek. A nappaliban fehér kanapék sorakoznak és egy plazma tv. Ide invitálnak be minket. Leülünk és várunk. Várunk, várunk és még mindig várunk. Hát, nem kapkodják el az biztos!

1. rész

Egy szobában vagyok, a napsugarak szinte elvakítanak. Hirtelen egy ember lép be, majd becsukja maga után az eddig számomra nem létező ajtót. Kulcsra zárja. Nem látom az arcát, de ahogy rám mosolyog a hófehér fogsora megcsillan a félhomályban. Ketten vagyunk, csak Ő és én. Az ismeretlen elindul a szoba közepén magában álló asztal felé. Végighúzza ujját a szélén, majd megállapodik a poros asztallap tetején. Feszülten figyelem és nagy levegőt veszek. Ki ő és mit akar? Hogy kerültem ide? A szoba egyetlen bútordarabja felé kapom tekintetem. Egy pisztoly, egy pisztoly van rajta. Hol az ismeretlen? Eltűnt! Egyet lépek az asztal felé és megállok. Gyanakodva nézek körül, de semmi. Egy lépés előre, majd még egy és még egy. Ismét körülnézek, de megint csak egyedül vagyok. Az egész testem remeg és alig kapok levegőt. Kinyújtom a kezem és megtapintom a fegyvert. Az ajtó hirtelen kivágódik. Reflexszerűen rákulcsolom az ujjam a fegyverre és kibiztosítom.
- Meg vagy - hallom a feltehetőleg férfi hangját. Összerezzenek. Olyan, mintha életemben először fognék fegyvert, pedig nem! Ez az életem.
- NEM! - kiabálom és behajlítom a mutatóujjam. Lövés hangzik és a földre rogyok.


- Spencer, ébresztő! Hat óra, el fogsz késni - szikraként pattannak ki a szemeim.
- Anya? - nézek fel kérdőn. Homályos a látásom, de felismerem a jellegzetes parfümjét.
- Igen. Spencer jól vagy? - aggodalom járja át a gondolatait. Érzem, ahogy besüpped az ágy. Anya leült.
- Persze, csak rosszat álmodtam. - mondom mosolyogva. Szemöldöke magasba emelkedik. Értetlen szempár mered rám és magyarázatot vár.
- Rosszat álmodtál? Te? Kicsim, FBI ügynök vagy fegyverekkel körülvéve. Nem értem, akkor mi lehet olyan rémisztő számodra?! - mondja nevetve. Vele együtt mosolygok, de nem hinném, hogy ez olyan vicces. Telefoncsörgés töri meg a csendet. Oké, de hol a telefonom?
- Igen uram? - kapom fel a körülbelül 1 perce csörgő készüléket.
- Morris, 10 perc múlva eligazítás az irodámban. Fejlemények vannak a K5-ös ügyben! - mondja, majd a hívás megszakad. Lerakta. K5-ös ügy? Ez semmi jót nem jelent.
- Rohanok. - gyors puszi anyu homlokára és máris a fürdőben vagyok. Sötétkék szoknya, világoskék inggel és egy kék blézerrel. Hát, nem valami hú de trendi, de ha munka, akkor munka. Még felfogom lófarokba a hajam és mehetek is.

- 5 perc késés Morris! - kiabál velem George hadnagy. Mérges és feszült. Bólintok, ezzel jelezve, hogy tudom, elkéstem. Körbenézek a hatalmas irodában és kicsit szégyenkezve érezem magam, mindenki itt van és engem néz. - Üljön le! - parancsol rám. Megrázom a fejem, kicsit elbambultam. Kinézek egy üres helyet az első sorban. Elindulok arra, majd leülök és egy aktát kapok a kezembe. Felcsapom a fedelét és elkezdem tanulmányozni.
- K5-ös ügy, azaz a maffia kontra celebvilág. Az utóbbi időben több sztár is fenyegető levelet kepott, melyben az elhalálozásuk pontos körülményei voltak leírva, tehát a meggyilkolásuk volt a szándék. Justin Bieber, Mariah Carey, Lady Gaga és még számos tengerentúli híresség postája tartalmazta a leveleket.. Az ottani hatóságok sikeresen vették a maffia által rájuk szabott akadályokat és megszüntették a veszélyt. Nos, uraim és Miss Morris a maffia most hazánk sztárjait próbálja kivégezni. A helyzet súlyos és minél előbb meg kell oldanunk! - a szemem az akta lapjai és a kivetítőn lévő adatok között ingázik. Eltökélten figyelem az eligazítást. Érdekes ügy, de nem az én pályám. Hírességek és én? Nem jó párosítás.
- A célpont napjaink legsikeresebb fiúbandája, a One Direction. Az ügy pedig Morrisé! - csapja össze a tenyerét a hadnagy.
- Mi? Nem! - felháborodottan pattanok fel a székről. Ez vicc vagy mi? Nem, nem, nem és nem!
- Valami baj van? - kérdezi. Távozása után a folyosón érem utol.
- Igen. Uram, remélem nem gondolta komolyan, hogy én vigyázok azokra a kölykökre. - mondom nevetve. Arca kifejezéstelen marad. Az én szám is hirtelen lehervad.
- Nézze Morris, segítségre van szükségük, 24 órás megfigyelést igényelnek. Ide már nem elég a testőrség meg hasonlók, ide te kellesz! - mondja nyomatékosan.
- De uram, nehogy már én védjem meg őket. Hírnevet akartak? Megkapták. A feltűnési viszketegségnek megvan a következménye! - mondom idegesen, még mindig a főnököm után rohanva.
- Nem érdekel a politikai hovatartozása, sem az érdeklődési köre, főleg nem a celebekkel kapcsolatos beállítottsága. Az ügy a magé és ha nem akar repülni, akkor tisztességesen és becsületesen végig csinálja! - mérges, de én is. Nem fogok 5 srác babysittere lenni. Egyáltalán hányan vannak? Ez egy rémálom!